A magyarok saját magukat mindenütt a magyar névvel jelölik. A magyarok elnevezései az ószláv forrásokban ugorok vagy ogurok (ugri), a bizánci és korai latin forrásokban uniguri, Ungri (valószínűleg az onogurok névből). Ezenkívül még más népek nevével is gyakran azonosították őket. A középkorban a magyarok latin elnevezése hungarus, Magyarország neve pedig Hungaria volt.
A magyarok saját magukat mindenütt a magyar névvel jelölik.
A magyar név legkorábbi előfordulásai a 9. századi arab krónikákban találhatóak („madzsar”). A finnugristák elmélete szerint a magy szó embert jelentett, és ennek egy másik alakja található a nyelvrokon manysi nép (vogulok) nevében is. A magyar szó végződése pedig szerintük a férfi jelentésű er szó lehetett, tehát a magyar nép neve a magy-er szóösszetételből alakult ki. Középkori krónikáink szerint a hét honfoglaló törzs (a „hetumoger”) közül a vezető törzs, amelyhez Árpád fejedelem is tartozott, a Megyer törzs volt. Ez a törzsnév valószínűleg szintén a magyar népnév egyik alakja volt.
A magyar népi kultúra legismertebb jellegzetességei a látványos népviselet, a sajátos magyar néptánc, népdal és népzene, a sokszínű mese- és mondavilág, a gazdag hímzés- és fazekasművészet. A népviselet vidékenként eltér, de mindenütt jellegzetesek a hímzéssel gazdagon díszített, színes női öltözetek. A táncok szintén vidékenként változnak, azonban az összeállításuk, a táncrend (csárdás, porka, lassú és friss táncok), a rendkívül összetett, sok gyakorlást igénylő, látványos párostáncok és virtuóz férfi szólótáncok (legényes) váltogatása szinte minden magyar vidék parasztságára jellemző volt.
